Európai Tűzvédő Anyagokat Forgalmazó Kft

Tűzvédelem - tűzvédelmi szolgáltatás

3

A fa az életünk része



FAANYAGÚ SZERKEZETEK TŰZÁLLÓSÁGI MÉRETEZÉSE ÉS ALKALMAZÁSUK  TŰZVÉDELMI SZABÁLYOZÁSA

A fa, mint építőanyag világszerte reneszánszát éli, amely több tényezőnek köszönhető.

Egyrészt a krónikussá váló fahiány enyhülését eredményezte a kevésbé értékes faanyagok alkalmazásával készülő ragasztott faszerkezetek megjelenése, valamint csökkent a fának tüzelőanyagként történő felhasználása a korszerű fűtőanyagok előtérbe kerülése révén.

Másrészt az építmények természettől való elszakadása többek között a műanyagok túlzott felhasználása következtében jelentősen megnőtt, emiatt néhány éve az építészetben és így az építőiparban is új igény jelentkezett, nevezetesen az építményeknek kizárólag természetes építőanyagokból (égetett kerámia, kő, fa) történő építése.

Harmadrészt a nagy terek lefedésének igénye előtérbe helyezte a fatartók alkalmazását, azok kis tömege esztétikus megjelenése, könnyű szerelhetősége (gyors kivitelezés) miatt.

A fa építőipari célú felhasználásának azonban bizonyos korlátokat szab a tűzvédelem. Ezen belül a tűzvédelmi létesítési előírások.

A hatályos tűzvédelmi szabályozás részben az Országos Tűzvédelmi Szabályzat, részben az MSZ 595 sz. szabványsorozat normatíváin alapszik. Az Országos Tűzvédelmi Szabályzat a tervezett építmények – a rendeltetése, illetve a benne folytatandó tevékenység veszélyessége alapján – meghatározza a tűzveszélyességi osztályát, amely egyben néhány kivételtől eltekintve (középmagas, magas épületek, színház, filmszínház, művelődési épületek, stb.) a lehetséges tűzállósági fokozat kategóriát kijelöli.

Az MSZ 595/3-86. sz. szabvány táblázataiban a tűzállósági fokozat és a szintek száma megállapítja minden építmény fő épületszerkezeteinek   esetében a tűzállósági határérték és az éghetőség követelményét, külön kiemelve ezeket a tűztechnikai jellemzőket a csarnoképületek és a tetőtéri helyiségek épületszerkezeteinek vonatkozásában.

Az éghetőségi csoport a szabványos éghetőségi vizsgálatok alapján az építőanyagok és az épületszerkezetek besorolására  meghatározott kategória, amelyben a tűzzel, illetve a magas hőmérséklettel szembeni viselkedés jut kifejezésre. Megkülönböztethető két csoport, éspedig a „nem éghető” és az „éghető” anyagok, szerkezetek csoportja. Az utóbbi „nehezen éghető”, „közepesen éghető” és „könnyen éghető” alcsoportba sorolható. Az építőiparban alkalmazott védelem nélküli faszerkezetet, így a teherhordó tömör és rétegelt ragasztott pillérek, oszlopok, gerendák, ív és keretszerkezetek, a nem teherhordó térelhatároló réteges felépítésű szerkezetek, a burkolatként felhasznált forgácslapok és pozdorjalapok „közepesen éghető”, míg a farostlemezek a „könnyen éghető” alcsoportba tartoznak.

Az MSZ 9607/1. sz. szabvány előírásai szerint égéskésleltető szerrel hatékonyan kezelt anyagok és szerkezetek egy fokozattal kedvezőbb besorolást nyernek, így biztosítható a „közepesen éghető” alcsoport helyett a „nehezen éghető” fokozat.

A másik fontos tűztechnikai jellemző a tűzállósági határérték, amely a faszerkezetek vonatkozásában nagyobb jelentőséggel bír, tekintettel arra, hogy az éghetőségi követelményeket részben burkolatok, részben égéskésleltető szerek alkalmazásával ki lehet elégíteni. Természetesen a burkolatok a tűzállósági határérték szempontjából is figyelembe vehetők, azonban a hatékonyan kezelt, égéskésleltetett faszerkezetek tűzállóság változatlan. A tűzállóság az épületszerkezeteknek tűzzel, vagy magas hőmérsékleti hatásokkal szembeni ellenálló képességét jelenti, az az idő pedig, amely a tűz keletkezésétől a szerkezet tönkremeneteléig eltelik a tűzállósági határérték, amit minden esetben nemzetközileg elfogadott szabvány-tűzhatás körülményei között kell meghatározni. A teherhordó faszerkezetek esetében többnyire a szabványos tűzkísérlet végrehajtása kivitelezhetetlen, tekintettel azok jelentős méreteire.

Az épületszerkezetek tönkremenetelét, vagyis a tűzállósági határérték bekövetkezését a különböző szerkezetek rendeltetésének függvényében eltérően kell értékelni, azaz egy szerkezet tűzállósági határértéke az adott szerkezet legjellemzőbb határállapotának elérése során áll elő. Törési határállapot a jellemző a teherhordó szerkezetekre – így a fatartókra is – amely akkor következik be, amikor azok elvesztik hordképességüket. A másik két határállapot, nevezetesen a lángáttörési és a felmelegedési határállapot a térelhatároló szerkezeteket jellemzi, melyben a szerkezet által elválasztott térbe láng, vagy füstgáz áthatolásának, valamint az ott elhelyezett éghető anyagok meggyulladásának veszélye jut kifejezésre.


Faszerkezetek tűzállósági méretezése

A tűzhatásnak kitett faszerkezetek viszonylag gyorsan meggyulladnak, majd égésük során a tűznek kitett felületen egy elszenesedett réteg keletkezik, melynek vastagsága megközelítően állandó ütemben növekszik. Az elszenesedett réteg, mely gyakorlatilag nem rendelkezik szilárdsággal a teherbíró képesség fokozatos csökkenését vonja maga után.

A fa elszenesedési folyamata többek között a fa szerkezeti sűrűségétől (ezen belül a fa fajtájától), a hőáteresztő képességétől, valamint a nedvességtartalmától függ.
Számos tényleges tűz, valamint kísérlet igazolta, hogy a faszerkezetek a tűzeseteknél viszonylag jól megőrzik szilárdságukat, amely részben a karbonizálódott réteg hőszigetelő hatásának, részben a magas hőmérséklet következtében az elszenesedéssel nem érintett mag kiszáradási folyamatának az eredménye. A tűzállósági méretezéshez a fa fajtájától függő beégési sebességek ismerete szükséges, amely a fa tartószerkezetek tűzállósági vizsgálata során a teherviselő keresztmetszeti méretek időegység alatt bekövetkező csökkenését jelenti. A számításoknál a következő átlagos adatokat célszerű alkalmazni mind a tömör, mind a rétegelt-ragasztott fatartóknál:

    fenyőfa                 1,0 mm/perc
    nyárfa                   1,3 mm/perc
    akácfa                   0,6 mm/perc
    tölgyfa                   0,5 mm/perc



Annak ellenére, hogy a rétegelt-ragasztott szerkezetek nagy nyomáson történő ragasztásából származó repedésmentesség miatt jobban ellenállnak a tűz hatásának, és így a beégési folyamat kedvezőbb a tömör tartókéhoz képest, az átlagos adatoktól az eltérést a korlátozott számban elvégzett kísérletek, illetve a biztonsági szempontok nem indokolják.

A fatartók tűzállósági méretezésében elkülönül egymástól az előírt tűzállósági határértékre történő tervezés, illetve a meglévő szerkezetek ellenőrzése.

A tervezés során  elsődleges feladatként az érvényes statikai előírások szerint meg kell határozni a szerkezetre jutó terhek függvényében a szükséges keresztmetszetet figyelemmel arra, hogy a tűzvédelem nem tételezi fel a kedvezőtlen hatások egyidejűségét, így a hasznos terhek biztonsági tényezőinek alkalmazásától el lehet tekinteni. Lehetőség van arra, hogy amennyiben a pontos terhelés nem ismert, vagy azt valamilyen oknál fogva nem célszerű kiszámítani a határterhelés 80%-ának figyelembe vételével történjen a méretezés.

Ezt követően függetlenül attól, hogy a terhelésből az egyes szerkezeteken hajlítás (gerendánál) központos nyomás (pillérnél, oszlopnál), vagy összetett igénybevétel, azaz hajlítás és vele egyidejű nyomás (ív- és keresztszerkezeteknél) ébred a tűzzel érintkező oldalak megállapítása után – mely a legtöbb esetben négy oldal (pl. pillér), illetve a  födémet közvetlenül alátámasztó szerkezeteknél (pl. gerendák, ív- és keresztszerkezetek) három oldal – a szerkezet méreteit a beégési sebességnek megfelelő vastagsággal kell megnövelni.

Például egy fenyőfa számított szükséges mérete 15x20 cm, akkor 30 perces tűzállósági határértéknél a tűzzel érintkező oldalanként 30 x 0,1 = 3 cm-rel kell  vastagságot növelni, vagyis a szelvény mérete négy oldali tűzhatás esetén 21x26 cm lesz.

Meglévő szerkezetek tűzállósági ellenőrzése tekintettel arra, hogy a faszerkezetek megengedett határfeszültsége – száradásból eredő szilárdságnövekedés révén – a biztonsági tényezők elhagyásával együtt 33%-os tartalékot tartalmaznak, a keresztmetszeti méretek, valamint a beégési sebességek ismeretében a konkrét terhelés meghatározása nélkül is a hajlított fatartók (gerendák) esetében könnyen elvégezhető. Következésképpen egy fagerenda tűzállósági határértéke az az időtartam, amikor a meglévő tartó keresztmetszeti tényezője a beégési sebesség figyelembevételével 2/3 részére csökken.

(Keresztmetszeti tényező = b x h²x 1/6 )

Például egy meglévő 20x40 cm-es fenyőfa gerenda keresztmetszeti tényezője 20x40²   x 1/6 = 5333 cm³, addig teherbírás szempontjából megfelel, amíg a keresztmetszeti tényezője 5333 x 0,67 = 3573 cm³-re csökken. Három oldalú, azaz kétoldali és az alsó lap felőli 30 perces tűzhatás során a beégési sebesség oldalanként 30x0,1 = 3 cm, így a tartó 14x37 cm-re csökken. A maradó keresztmetszeti tényező

14x37²   x 1/6 = 3194³ cm, tehát félórás tűzállósági határértékkel nem vehető figyelembe. (1.)

Nem ilyen egyszerű a helyzet a meglévő nyomott szerkezeteknél (oszlop), mivel a keresztmetszet elszenesedéséből származó csökkenésével a karcsúság és vele együtt a kihajlás veszélye is növekszik. Ebben az esetben a határterhelés 80%-a alapján a statikailag szükséges keresztmetszetet kell meghatározni, majd azt – a tervezésnél megismertek szerint – a beégési sebességnek megfelelő vastagsággal növelni. Ha az így kapott keresztmetszet a meglévő szerkezet tényleges keresztmetszeti méreteit meghaladja, illetve azzal megegyezik, akkor a szerkezet a számításba vett tűzállósági határérték követelménynek megfelel.

A tűzállósági méretezésnek azonban korlátozó feltételei is vannak, melyek közül a legfontosabb a keresztmetszeti méret. Következésképpen olyan szerkezet, (pl. a rácsos szerkezetek rúdjai, merevítői), amelynek vastagsága a 8 cm-t nem haladja meg, beégési sebesség figyelembevételével tűzállósági szempontból nem méretezhető.

Nem célszerű a méretező eljárást alkalmazni a régi, nagyfokú repedezettséggel rendelkező faszerkezetek esetében addig, amíg a szerkezet hézagait „nem éghető” masszával előzetesen nem tömítik. (pl:Hensomastik K 2000 A 2-es pasztával)

Végül, de nem utolsósorban a méretezett fa tartószerkezetek, tűzállósági határértéke kizárólag abban az esetben lesz meghatározó, ha a szerkezetek hagyományos fakötésekkel kapcsolódnak egymáshoz. Amennyiben a teherátadásra alkalmas kapcsolatokat fémből (pl. ív- és keretszerkezetek csuklói) alakítják ki, úgy a szerkezet tűz hatására viszonylag rövid időn – 15 percen – belül elveszti teherbíró képességét, bár a fatartó keresztmetszete még elegendő lenne, a szerkezet stabilitásának megőrzéséhez. Következésképpen ahhoz, hogy a faszerkezetet az előírt tűzállósági határértéknek megfeleljen a fém kapcsolatokat tűzvédő burkolattal, vagy tűzvédő bevonattal kell ellátni.


Faszerkezetek alkalmazási korlátai

A hatályos előírások az építmények rendeltetéséből., illetve tűzveszélyességi osztályából fakadóan meghatározzák azok tűzállósági fokozatát – mely I-V. fokozatig terjedhet – és elsősorban az éghetőségi, másodsorban pedig a tűzállósági határérték követelményen keresztül a faszerkezetek épületszerkezetként történő felhasználását. Az éghetőségi követelményt, ha az a „nem éghető” csoportra vonatkozik, kizárólag a faszerkezet „nem éghető” anyaggal történő körbeburkolásával, körülfalazásával lehet biztosítani, amely egyrészt a szerkezetet gazdaságtalanná teszi, másrészt a faanyagnak a használati tér enteriőrjét emelő hatását megszünteti.

A tűzállósági határérték előírásokat az előző fejezet szerint megfelelő keresztmetszeti méretezéssel ki lehet elégíteni.

A faszerkezetek leggyakoribb alkalmazási köre a csarnoképületeknél jelentkezik, melyek kizárólag a tetőtérrel nem rendelkező ipari és tárolási célú épületek, valamint a közösségi épületek közül a sportlétesítmények, vásárcsarnokok lehetnek. A csarnoképületekre jellemző, hogy olyan egyszintes, tetőtér nélküli, nagy légterű épületek, melyek átlagos belmagassága a 3,60 m-t meghaladja.

Az ilyen épületeknél – kivéve az I-II. tűzállósági fokozatba sorolt csarnokokat – amennyiben a tűzszakaszra vonatkozó szabályozás /MSZ 595/5-87./ lehetővé teszi a rétegelt-ragasztott, vagy egyéb tömör fatartók oszlopként, keretszerkezetként és tetőfödém tartószerkezetként egyaránt alkalmazhatók, valamint figyelembe vehetők a réteges felépítésű faszerkezetek tetőfödém térelhatároló szerkezetekként (födémmezőként.).

Ebben az esetben a sportlétesítményeknél kizárólag „nem éghető” lelátókat szabad elhelyezni, a faszerkezetű födémmezők „könnyen éghető” anyagokat (hő- és hangszigetelést, bitumenes lemezt stb.) nem tartalmazhatnak, valamint a fa födémmezők a nézők által közvetlenül el nem érhető magasságban (3,00 m felett) kezdődhetnek.

A csarnokok faszerkezeteire az MSZ 595/3-86. sz. szabvány 2. táblázatában találhatók az éghetőségi és tűzállósági határérték követelmények.

Minden egyéb, a csarnoképületnél nem említett közösségi épület esetében a faszerkezetek alkalmazásának lehetősége még korlátozottabb, tekintettel arra, hogy a kétszintesnél magasabb lakó-, szállójellegű és üdülőépület, továbbá az iskola tűzállósági fokozat követelménye I-III. míg ugyanez a színházak, filmszínházak, művelődési házak vonatkozásában. I-II.

Az ilyen rendeltetésű épületeknél az MSZ 595/3-86. sz. szabvány 1. táblázatának éghetőségi és tűzállósági határérték normatívái az irányadók, melyből következik, hogy I. tűzállósági fokozatú egyszintes és kétszintes épületekben tűzvédelmi méretezéssel igazolt tűzállósági határértékű (0,75 óra), - a „nehezen éghető” csoport kielégítése érdekében – égéskésleltetővel hatékonyan kezelt rétegelt-ragasztott, vagy egyéb tömör fatartók, kizárólag tetőfödémek tartószerkezeteként alkalmazhatók.

A kétszintes épületekben az emeletközi és a tetőtér alatti fafödémeknél a „nehezen éghető” alcsoport biztosítására csak „nem éghető” anyagot (vakolat, szórt tűzvédő bevonat, tűzvédő álmennyezet) szabad felhasználni, tehát az égéskésleltetővel történő kezelés az adott esetben nem fogadható el.

A II. tűzállósági fokozatú épületek tetőfödémének térelhatároló szerkezeteinél (födémmezőknél) az 1. táblázat nem engedi meg a lambériával, vagy egyéb faanyagokból kialakított födémmezők beépítését a rétegelt-ragasztott, vagy egyéb tömör fatartójú tetőfödémmel rendelkező épületek esetében sem. Ennél a szerkezetnél a „nem éghető” követelményt mindenképpen érvényesíteni kell.

A legtöbb problémát az okozta, hogy az elmúlt években az egyre felerősödő népi építészeti hagyományok kapcsán megnövekedett az olyan faluházak, művelődési házak száma, melyeknél nemcsak a tetőfödém tartószerkezetét, hanem az előírással ellentétesen a tetőfödém térelhatároló szerkezetét (födémmezőit) is fából építették.

Utoljára maradt az MSZ 595/3-86. sz. szabvány 3. táblázatának szabályozása, amely a tetőtéri helyiségek épületszerkezeteinek éghetőségi és tűzállósági határérték követelményeit tartalmazza.

Ezek a normatívák a faszerkezetek tetőtérben történő alkalmazását a teherhordó-, és tűzfal, a tűzgátló és lépcsőházi fal kivételével nem korlátozzák az ötszintes és annál kisebb szintszámú meglévő épületek, valamint a 13,65 m-t meg nem haladó tetőtéri szintmagasságú új épületek esetében.

Általánosságban elmondható, hogy a tűzvédelmi szabályozásban az éghetőségi és tűzállósági követelmények nem követik minden esetben reálisan a veszélyhelyzetet, nem tartalmazzák a nemzetközi kutatási eredményeket. Ennek következtében nem enged széles körben teret a gazdaságos épületszerkezetek, így a rétegelt-ragasztott és egyéb tömör fatartók beépítésére.

Különösen gondot jelent a faszerkezetek égéskésleltetésével kapcsolatos szabályozás, melynek követelményei nem kellő mértékben differenciáltak. Például a laboratóriumi vizsgálatok igazolták, hogy a nagy keresztmetszetű (120 mm-nél szélesebb) fatartók felületi égéskésleltetésétől hatékony eredmény nem várható. Indokolt azonban ugyanez a kezelés az olyan faszerkezetek esetében, mint a tetőfödém tartószerkezete közötti födémmezők, a különböző padló-, fal és mennyezetburkolatok, melyek gyújtásveszélye a lámpatestek, villamos vezetékek, hőtermelő berendezések közelsége miatt fokozott.

Az elmúlt években megindult az építmények tűzvédelmére vonatkozó szabályozás korszerűsítése, illetve új alapokra helyezése, mely elsősorban az építmények rendeltetés elvű szabályozására való áttérést jelenti.

Természetesen a faanyagok alkalmazásával kapcsolatos normatívákat is gyökeresen érinti a szabályozás megreformálása, melynek keretében sor kerül az élet- és vagyonvédelmet szem előtt tartó differenciált követelményrendszer kidolgozására, ami majd a szabályozás bevezetését követően biztosítja a faszerkezeteknek épületszerkezetként történő szélesebb körű felhasználását.


Elhangzott az I.Országos Faanyagvédelmi Konferencián Hajdúszoboszlón.
Irodalom: Dr. Mészáros Gy: Épületszerkezetek tűzállósági mértezése, ÉTK Bp. 1990.

Figyelem! A fenti anyag a szerző tulajdona. Azt  sokszorosítani, másolni, más módon terjeszteni rész, vagy egész terjedelemben törvényellenes!

Kérjük a kollégák  támogató megértését!

 

TŰZVÉDELEM.

Mi az a tűzvédő bevonat?


Bevonat – az általános meghatározás szerint – egy alap-anyagra rádolgozott bevonó anyagok több, egymással összekapcsolt rétege.

Több rétegű bevonatok esetében bevonó szerkezetről, azaz bevonó rendszerről beszélünk.

E szabvány értelmében a bevonó anyag fogalma olyan – folyadéktól pasztaszerűig terjedő konzisztenciájú – anyagokat jelent, melyek kötőanyagokat, pigmenteket, oldószereket, töltőanyagokat és más adalékokat tartalmaznak.

Fontos, hogy ez a szabvány nem veszi figyelembe a rétegvastagságokat és kerüli a műszaki szállítási igényekben, tender dokumentumokban stb. állandóan visszatérő fogalmakat, mint az impregnálás, vékony vagy vastag bevonat, melyeket még nem definiáltak és a vastagságtól függenek.

Egy tűzvédő bevonatot nem lehet pontosabban definiálni, mivel ezt a bevonatot csak megemlítik a DIN 55 945 szabvány szerint, mint egy /speciális/, tűzvédő anyagból készített speciális bevonatot.

A különböző tűzvédő bevonat rendszereknek a „szigetelő tűzvédő bevonatok” csoportját gyakorlatiasan, a szerkezetet és a munkamechanizmust alkalmazó gyakorlathoz viszonyítva fogják leírni.

A szigetelő bevonatok, - melyeket, mint elsődleges habrétegeket korábban is leírtak már – tűzvédő bevonatokként a legfontosabbak az olyan védendő szerkezetek számára, mint a fa, acél, kábel. Mi most itt olyan bevonatokkal foglalkozunk, melyek nem néznek ki másként száradás után, mint bármely szokásos lakk vagy diszperziós festék bevonat.

A tűzvédő hatás azon alapul, hogy a bevonat emelt hőmérsékleten /130 oC-tól kezdve/ elbomlik és egy homogén, finom pórusú és vastag, nem-éghető habréteget képez, mely nagyfokú hőszigetelésnek tulajdoníthatóan hosszú időn keresztül meg tudja védeni a bevont szerkezetet a hő hatásától.

Vannak szigetelések, melyek 100-as expanziós faktorral rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy a száraz réteg 0,2 mm-éből 2 cm-es habréteg fejlődik ki.

A szigetelő bevonatok, mint a normál festékek kötőanyagot tartalmaznak /szerves oldószerben oldható szintetikus gyanták, hígított szintetikus gyanta diszperziók/. Azonkívül tartalmaznak különböző töltőanyagokat, pigmenteket és olyan segédanyagokat, mint nedvesítő ágensek, diszpergálók, habképző, habvastagító ágensek és adalékok.

Az aktuális aktív komponensek abból a szempontból fontosak, hogy melyik képez szigetelő- vagy habréteget: /2/ és /3/

    foszforsav forrás,
    elszínesítő,
    gázképző anyagok.


Egészét tekintve, egy szigetelés egy nagyon komplikált, sok anyagból álló rendszer. Gyakorlatilag korlátlan mértékben kompatibilisnek kell lennie nedves körülmények között, nem szabad leválnia normál körülmények között vagy megváltozni a komponensek reakciója következtében, de optimálisan kell összeállítva lennie az elérendő tűzvédelemhez. A filmen látható körülmények között, a hatást ne csökkentse az öregedést.

Meggyulladáskor vagy sugárzó hő hatására a tűzvédő bevonat működési mechanizmusát a következőképpen magyarázzák:

A foszforsav forrás /ammónium-foszfát/ 200 oC-nál alacsonyabb hőmérsékleten foszforsavat fejleszt. A közismerten erősen dehidratáló anyag a kémiailag kötött vizet is eltávolítja a festékréteget azon anyagaiból, melyek a legkönnyebben dehidratálhatók.

Ezek szénhidrátok /a szén vízzel alkotott vegyületei – mint keményítő, cukor, pentaeritrol/, melyek annyi vizet veszítenek, fokozatosan a foszforsav és a megnövekedett hőmérséklet hatására, hogy végül majdnem tiszta szén marad vissza.

Ezért ezeket az anyagokat „szénelosztóként” írják le.

A gázképző anyagok /melamin, karbamid származékok/ a gázképződés /főleg ammónia/ következtében felpuffasztják a lassan szenesedő szénelosztót, úgy hogy egy finom, puffadó szénhab képződik.

Jó szigetelő tulajdonságának és az adagolt tűzgátló anyagnak tulajdoníthatóan ez lassan égni fog még akkor is, ha közvetlen láng éri, így hatékonyan védi az alapot a hő és a tűz hatásától.

Ezeknek a haboknak az alacsony hővezető képességét legkönnyebben a hővezetési tényező bizonyítja.

Ez az érték közel van a műanyag habok vagy más szigetelő anyagokéhoz.

Nos, a foszforsavforrás, a szénelosztó és a gázfejlesztő anyagok teljesen vagy részben vízoldható vagy vízzel változó anyagok. Ez magyarázza, hogy miért nem eléggé ellenálló a vízzel szemben még ma sem a szigetelő bevonatok egy része  /időjárás, gőzös szoba/.

Azt, hogy ez nem marad igaz, egy acélhoz kifejlesztett újabb rendszer demonstrálja, mely éveken át a teljes időjárási befolyásnak volt kitéve anélkül, hogy hatásosságából vesztett volna.


Megjegyzés: az  EU-s szabványok  eltérő szabványszámokat tartalmaznak, azonban a fenti cikk tartalmát lényegileg nem befolyásolják.

Elhangzott az  I.Országos Faanyagvédelmi Konferencián, Hajdúszoboszlón.
WEB: https://www.tuzvedo.eu/      mail:tuzvedo@tuzvedo.eu

FEL